Csiksomlyói zarándoklás

Vass Gerebentől olvastam a következő anekdotát: Szokás volt a világháborukat megelőző években pünkösdkor Csiksomlyóra zarándokolni. Ilyen alkalommal minden zarándokló búcsújárását bizonyos fogadalommal egybeköti, hogy vágyaik, reményeik meghallgatásra találjanak. Így sorban az egyes falvak kereszt aljai mendegéltek egymásután. Ment tehát a lemhényi keresztalja is, utánna pedig a csikszentmártoni. Mindenkor a lemhényi kereszt Csiksomlyóig érkezett, hatalmas záporeső kerekedett. Akkori szokás szerint a női nemhez tartozók ráncos hosszú felsőszoknyájukat csuklyaszerüen a fejükre fordították. A keresztalja legvégén lévő öregasszony, azonban nemcsak a felső szoknyát, hanem az egész derékon aluli ruháját beleértve az akkori divatos pendelyt is a fejére fordította és buzgón énekelte a „Szép liliomszál, szűzek virága” című egyházi éneket. A szentmártoni kántor és felesége vezetve keresztaljukat közvetlenül a lemhényi után mentek. A kántorné odaszól az úrához, mondván:”Figyelmeztesd azt a nénit, hogy az alsó ruháit engedje el.” „Hadd lelkem , hátha a néni így fogadta meg megkerülni a golgotát, hogy kérése meghallgatásra találjon.”

 

 

 

Vándorlás a mindennapiért

A század elején egészen az 1940-es évekig a község lakosainak számottevő része a nyári munkaidőt a regáti bojtár uradalmakban töltötte el. Az egyes bojároknak meg volt a megbizottjuk(káplár) aki a teli szüknapok idején előlegezte a munkásokat. Tavasszal, aztán megindult a szekeres vándorlás az egyes uradalmakba. A század elején még szekereken mentek az ojtozi szoroson át. Vittek magukkal muzsikust és levélírót is. Az utóbbinak az volt a dolga, hogy az irni nem tudóknak levelet irjon. Vasárnapokon folyt a szesz és a mulatság. Bizony megtörtént ilyenkor a verekedés, bicskázás is. Sajnos nem egy lemhényi lakos maradt örökre ott- a szőlőhegyeken örökre-. A század elején még pasaporttal ment a munkahelyre való utazás. Egyik alkalommal Kajla Lajos nevű ember is benne volt ilyen munkáscsoportban, azonban útlevele nem volt. A vámvizsgálatot végző granicsernek útlevél helyett egy disznócédulát mutatott fel. Lévén a disznócédula egy „Veres ártányról” kiállítva. A hatátőr megkérdezte:”Te cheamă Veres ártány?” „Da”-felelte a delikvens. „Poţi să treci” és átengedte a vámon. Az öreget azután Veres ártánynak csúfolták a faluban amig élt. Jellegzetes dörmögő, egészséges humorú ember volt. Örökös barátja a kurtaszárú pipának, melyik sohasem esett ki a szájából. Sok évvel ezelőtt ő is letette a pipát örökre. Odakint porladozik a ő is a Szent Mihály hegyi temetőben. Nem tudom van-e fejfája. Legyen ezért a pár sor mi én papírra vetek megemlékezés róla, akinek egészséges paraszthumora engem is sokszor ,megnevetetett fiatal korimban.

 

Tojásszedés

Ma már nem igen vannak olyan bogaras emberek, mint az öreg Bardócz Sándor volt. Nem is csoda, mivel abban az időben még nem volt bogár irtópor és hatóságilag nem gondoskodtak a bogaras természetek kiirtására. Szép szál, deresedő korban levő ember, aki híres volt arról, hogy szép lovakat és szép szolgálókat tartott. Fiatal korában ő is valamelyik moldovai bojár uradalmában „vatáp” volt. Ma sem tudom a vatápság milyen szolgákatot jelentett. Bent a kastélyban-e vagy a mezőn szántott- vetettett? Elég az, hogy mikorra megunta vagy őt unták meg, hazakerült Szászfaluba. Kis birtokát felszaporitotta, úgyhogy szép kis gazdasága lett. Nem is tartóznék élete folyása a lemhényi krónikák közé, ha életpárul választott nőszemély nem Lemhényből került volna ki. Lévén a felesége néhai Dénes József leánya, aki nekem dédnagyapám volt és ott lakott, ahol ma Lukács Ferenc lakik és dr. Kádár Ferenc gyümölcsöse van. A moldovai esztelen vetőmagpazarlás, vagy valami más körülmény miatt házassága gyermektelen maradt. Elbeszélésünk idején már az 50-es évek felé ballagott az öreg. De azért folyton méltatlankodott az isteni parancs 7-es s a 10-es paragrafusa ellen. Az öregúr, mint már említettem szerette a szép lovakat és a szép szolgálókat, ellenben kicsisa mindig csorzmota legény volt, vagy a fehérnépek kertjéből kiszáradt öreg volt. Lovait maga hajtotta, ha valami parádés útról volt szó. Annuska asszony vagy nem látta, vagy nem akarta látni a „vén lator” üzérkedéseit türte családi böjtöket, s csendesen kötögetett mig a férje virágokat öntözött a faluban. Tudta a vén lator, hogy hol és melyik gazda ment el az oroszfalvi malomba őrleni, kinek melyik napra volt idézete a bírósághoz, ki ment el a Kerekbükkbe fáért, stb. Egyik napon furcsa felfedezésre jutott a vén Bardócz. Nevezetesen a Boris szolgáló haja elhasznált cipőfüző helyett szép piros pántlikába volt befonva.(A szolgálók már abban az időben forradalmárok voltak) És elül a körfésü előtt egy olyan virág volt a hajába tűzve, amilyen a vén Bardócz kertjében nem volt. A felfedezés szeget ütött az öreg fejébe. Rágódott a gondolaton. „Valaki egy tálba akar mártani velem”. Eképpen morfondírozott magában. Állandó megfigyelés alatt tartotatta Borist. Borisnak is bizonyos gyanúja támadt, hogy figyeli őt „Sándorúram”. A kölcsönös gyanakvás az idők múllását nem állította meg. A gazdaságban folyt a munka, Boris hajában pedig hetenként változott a virág és a pántlika. A vén lator minden virágos kertbe beszagolt, de a Boris virágjának eredetét nem sikerült kinyomozni. Sokszor morfondírozott az öreg: „Baj, hogy a kutya nyoma nem látszik a tóban”. Szikra lobbant az öreg fejébe… valamit kell csinálni, hogy a kutya nyoma láthatóvá váljék. Megvárta az estét. A ház népe lepihent. Az öreg még olvasgatta a Bibliát, miglen az alvók szuszogása nem jelezte, hogy mélyen alszanak. Bement a kamrába, leakasztotta a rostát. Megtöltötte hamuval s amerre a vizita ösvényt sejtette és a konyha bejáratát megszitálta hamuval. Korán reggel első dolga volt a vadnyomokat elenőrízni. Két, három macskanyomon kivül nem látott egyebet. Az eset többször megismétlődött, de az eredmény nem változott. Azt azonban észrevette, hogy a repedt üstben a hamu erősen fogy. Persze, hogy persze. Nyilalott az öreg fejébe. Borcsa mindig újra szitálja az ösvényt a vizitajárás után. Éjjelenként játszott vele a képzelet. Úgy rémlett, mintha a konyhából kettős szuszogás hallatszana. Ellenőrízni kellene. De itt van Annuska felesége. Szenvedett az öreg. Reátelepedett a zöld ördög. Amit fokozott az a felfedezés, hogy az ajtó sarkok és kilincsek naponta frissen vannak olajozva.

Más furfangot kellett kitalálni. Tüzes vizsgálódás után rájött, hogy a disznópajták előtti szorosnál a kerítés deszkáján bizonyos mászkálás nyomai látszanak. Az esti dolog elvégzése után azt mondta a feleségének: Elmegyek Borza komáékhoz, úgy halottam, hogy valami új csiziót hozott Brassóból, megnézem. El is ment. A háziak hallották az öreg lépteit. Nagy vargabetűt csinálva visszakanyarodott, s az üres disznópajtában lesben állott. Sokáig várt, várt míg végre könnyelmű lépteket halott. Az öreg szive hevesen kezdett dobogni. A feszültség nem tartott sokáig. Borcsa sebesen járt. Villámgyors mozdulatokkal a pajtaajtó szegzőjét, mely egy külön lógott az elzáró lyukba jó erőssen bedúgta. Aztán elenőrízte a tyúk ketrec ajataját s lefeküdt. Az öreg mindent mekisérelt, hogy szorult helyzetéből kiszabaduljon, de a retesz nagyon gondosan volt elkészítve. Reggel az öreg Márton kocsis szabaditotta ki kellemetlen kovártélyából. – Hogy került ide Sándúram- kérdezte. - A tojásokat akartam összeszedni, s ez a bolond Boris reámzárta az ajtót- füllentett az öreg. Az idő kerekét nem lehet megkötni, bármilyen meredek is a lejtő. Boris leányból asszony lett. Kapor Lainak lett a felesége. Sok-sok ügyes gyereknek az anyja. Az öreg Bardócz már jóval túl van a 70-en. Örökösen morgó, zsémbelődő ember lett. Zugolódott mindenre ami az útjába került. Újabban már az öreg Baka Gyulára is morfondírozott, hogy miért rak a csizmára sarkot, mivel mindenbe akad bele. Aratáskor a már deresedő Borcsa, mikor az aratók összegyűltek, hogy induljanak a mezőre, oda megy az öreghez. Átöleli a derekát, huncutkásan szembe néz vele s megkérdezi:”Mikor szedjük még össze a tojásokat, Sánduram?”

 

Pálinkás világ

Az első világháború előtti években pálinkás világ járta nemcsak Lemhény, hanem az egész Székelyföldön. Ebben az időben élt az öreg Karacsi István-bá. Az öregnek bajussza alsó széle ritkán száradt fel a köményes pálinkától. Kalapját huncutkás leányok körös-körül rakták tulipánnal, mivel az öreg mindig tulipántos jónapot, jóestét köszönt a járó-kelőknek. Egy ilyen boldog állapotban, nyári zápor után nem bírták a lábai hazáig s az öreg lefeküdt az útszélére. Az arra járó egyik lány megszólítja: „Miért feküdt az útszélére Están-bá?” – „Azért istálom, mert a sáncban viz van”- felelte. Csillagtalan sötét éjjel az öreg alaposan betankolva, énekelve ment haza a zsidótól. Szembe találkozott a csendőrjárőrrel. A csendőrmester rárivalt:”Hogy mer maga éjjel énekelni s ezáltal a lakosok nyugalmát zavarni?” Az öreg félretaszítja a bajussza két szárnyát, hogy ne akadályozza a szót útjában s ekkép érvelt: „Nagyságos őrmester úr, ha nem énekelek akkor harangot kell kössek magamra, nehogy valakit elüttessek ebben a sötétben”. Az őrmester elmosolyogta magát s útjára engedte. Dülingélve egyik útszálről a másikra tántorogva, ahogyan ő mondta:”átoljába fogadtam ki az utat”-haladt hazafelé. Figyelmeztették a járókelők „Vigyázzon Están-bá, mert elesik.” „Nem esem el estálom, mert tartozom.”-felelte. Están a tartozom alatt a mindenkori korcsomaadósságokat értette a zsidónál.

 

A halottak miséje

Székely Dávid almási lakos volt. Az én gyermekkoromban ő volt a harangozó a Szent Mihály hegyi templomban. A harangozó mesterséget anyjától Székely Rózsinétől örökölte. Székely Rózsit csúf nevén Rózsikának nevezték. Még Székely Dávid idejében is a Déli bástyában berendezett szoba volt. Ággyal, asztallal és tűzhellyel. Székely Rózsit, a zarándokot én már ismertem, de a múlt század végén még ott lakott rendesen a Szent Mihály hegyén, az említett bástyában. Ismerte a múlt században elhalt embereket és járatos volt a két falunak majdnem minden házához. Ez is egy megélhetési forrásnak bizonyúlt. Az öregasszony a házakhoz ellátogatot s a család halottaival kapcsolatos álmait mesélte, jól megpakolt szatyorral tért vissza a Szent Mihály hegyére. Útközben nem feledkezve meg, hogy üvegecskéjét „spiritusszal” megtöltesse a „zsidónál”. Ilyen látogatásai során mesélte el a halottak miséjét: „Késő éjszaka úgy éjféltájban arra ébredtem fel, hogy a templom fényesen ki van világitva s szól az orgona. Felkeltem és benéztem a templomba, – hát uramfia, a teplom zsúfoltságig tele. Az oltárnál az elhalt Kovács Lajos plébános misézett s a padokban az elhaltak abban a ruhában, melyekben el lettek temetve, ültek. Mind olyanok voltak, mintha élők lettek volna. Olyan csodálatosan szépen énekeltek, az arcuk úgy ragyogott, mint az angyaloké. Ott volt az első padban a kicsi asszony Andráska fia is. Ő énekelt a legeslegszebben”. Az öregasszony szemei megteltek könnyel, betotyogott a kamrába és Isten áldásával jól megpakolta a Rózsi néni szatyrát és lelkére kötötte, hogy imádkozzék a halottaiért mindennap. Ilyen és hasonló kisérteties történetek százával álltak a nép között. Rettegéssel és írtózattal töltve a gyengébb szivüek és gyermekek lelkét.

 

A bajuszpomádé

Az öreg Avas Pál a nagy gazdák közé tartozott. Szigorú rendet tartott az alkalmazottai között. A szolgáknak csak étkezés idején volt helyük a konyhában. Úgy a béreseknek, mint a kocsisoknak megvolt a maga tarisznyája. Mikor a tarisznyák este ki lettek akasztva a konyha elé, tudták, hogy másnap az erdőbe kell menniük fáért. Tudták ezt a cselédek minden külön eligazítás nélkül. Megjegyzem, hogy abban az időben a férfinépség legszebb dísze a bajusz volt. Ebben a korban születhetett Arany János „A bajusz” című költeménye. Egyszóval ez a kor volt a bajusz kultusz fénykora. Az öreg Avasnak két szolgája volt, egyik béres, ki az ökrökkel járt úgy 50 év körüli járó, félvállán közepes puppal megáldott ember volt, aki özvegy sorban sorvasztotta hátralevő éveit és Serte Ervin névre hallgatott. A másik cseléd Kocsis János, még fiatal legény. A jobb lába térden alul fából volt. Különben egészséges, jóképü fiu volt. Ki félszegsége dacára igen büszke volt a bajusszára. A két cseléd viszonya nem volt valami meghitt. A feszült viszony oka a szolgáló volt. Mivel csak az volt a konyhán alkalmazva. Az egy pedig két felé nem lévén osztható másképpen csak tört alakban. Így a két férfi semmiképpen nem tudott kompromisszumos megoldásra jtni, mivel mindkettő a leány első felére gravitált, a hátos felével csak a másik félt akarván boldogítani. Szóval a viszonylagos feszültség fennállott. Történetünk napján a tarisznyák és abrakos tarisznyák ki lévén akasztva, a legények készültek másnapra az erdőbe. A Fiastyúk az ég közepére hivogatta a csirkéit, amikor az öregebbik legény felkelt. Unalmasan belerúgott az ökrökbe- felköltötte őket. Azután a ketrecből szénát akart adni az ökröknek. Bosszúságára azonban ott hevert a az illatos szénában a Cifri nevű kutya. A kutya az elmúlt nap csikarásait lábadozta, mivel a szolgáló a tejverés során létrejött féldézsa tejsavóval jól tartotta. Ervin bá a kutyát elzavarta és a harmattal nyirkos szénából jókora öllel felcsokorított és feltette az ökörsaroglyába. Aztán, hogy harmatos keze nedve se vesszen kárba, kipödörte a lekonyult bajusszát. Keleten már pirkadni kezdett, a János kocsis is felcsatolta falábát, abrakolt, kinézett, hogy konstatálja az időjárást. Szembe nézett Ervin bával s csodálkozva látja annak tűhegyesre kipödrött bajuszát. „Hát maga hol az Istenbe vette azt a bajuszpomádét, hogy úgy áll a bajusza, mint csür tetején az agyara.” Ervin-bá előszedi lájbizsebéből a bádogtokos kistükrét s beletekint. Bajussza hegyét az orra felé irányítja, szagolgatta. Szörnyű káromkodásba tör ki, szidja mint a bokrot a kutyát. Előkapva béres ostorát, úgy megrendezte a „Cifrit”, hogy az örökre eltünt. Azóta az öreg Ervin bának nem volt maradása a faluban, mert úton, útfélen, leányok, legények kérték, hogy adja meg a bajuszpomádé receptjét.